A kutya rendszertani helye az állatvilágban:

A Gerincesek törzsébe, az Emlősök osztályába, a Húsevők rendjébe, és a kutyafélék családjába tartozik. E családban számos faj található, s ezek egyikképviselője a házikutya. (Canis familiaris).

A kutya háziállat, az emberrel tartós közösségben él, ami azt jelenti, hogy egymáshoz való viszonyukat a kölcsönös haszon és nem a rabszolgaság jellemzi. A kutya, mint a többi háziállat, a fogságban jól fejlődik és tenyészthető.

Az anatómia görög eredetű szó, amely részekre vágást, boncolást jelent. Ezzel a kifejezéssel jelöljük azt a tudományt, amely a szervezet egyes részeinek alakját, felépítését, a részek kölcsönös kapcsolatát és működésbeli összefüggését tanulmányozza. Anatómiának azért nevezték el ezt a tudományágat, mert keletkezésének idején a test felépítésének tanulmányozása céljából hullákat daraboltak, boncoltak fel, hogy a test belső üregeiben lévő szerveket is tanulmányozhassák és megismerjék. Tehát lényegében az anatómia szó csak az utat és a módot jelöli meg, amelynek révén a fent vázolt ismertekhez juthatunk.

Ha a kutya hulláját felboncoljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy szervezete, alakjuk, nagyságuk, belső szerkezetük és működésük szerint különböző részekből áll. Ezeket a részeket szerveknek nevezzük. A szerv tehát a testnek olyan része, amelynek meghatározott alakja, nagysága belső szerkezete és elkülönült működése van. (mint pl. a szívnek, a májnak, a tüdőnek, a gyomornak, stb.)

A szervek összessége alkotja a szervezetet.

A szerveket szerkezetük és összefüggő működésük alapján nagyobb egységekbe soroljuk. Ezeket az egységeket rendszereknek nevezzük. Rendszert alkot a szervezeten belül a hasonló szerkezetű, együtt fejlődő és azonos feladatokat ellátó szervek csoportja. (pl. a húgyszervek rendszere, amelynek részei: a vesék, a húgyvezeték, a húgyhólyag és a húgycső).Gyakran használjuk a készülék kifejezést, az eltérő szerkezetű és fejlődésű, de azonos feladatot végző, együttműködő szervek csoportja esetén. (pl. a lélegző készülék, amelynek részei az orrüreg, a garat, a gége, a légcső, a hörgők és a tüdő).

A szervek különböző szövetekből állnak.

Ötféle alapszövet ismeretes:

hámszövet, izomszövet, idegszövet, kötőszövet és a vér (amely tulajdonképpen folyékony kötőszövet). Minden szövetnek meghatározott működése van. A szervek azonos feladat elvégzésére képes, többé-kevésbé egyfajta sejtek összességéből állnak, pl. az izomszövet olyan sejtekből áll, amelyek összehúzódó képességével rendelkeznek, s alkalmasak a szervezet részeinek, vagy az egész szervezetnek a térben való helyváltoztatására.

A szervezetet az alábbi rendszerek, ill. készülékek alkotják:

1. A csontvázrendszer, amely a szervezet szilárd vázát adja, meghatározza a test alakját, védi az egyes szerveket. A csontok a szalagokkal és a porcokkal együtt a helyzetváltoztatás szolgálatában állnak, mint a mozgás passzív szervei.

A kutya csontváza

1. a koponya csontjai 2. az arc csontjai 3. szemgödör 4. állkapocs 5. nyakcsigolyák 6. hátcsigolyák 7. ágyékcsigolyák 8. keresztcsont 9. farok csigolyák 10. bordák 11. szegycsont 12. lapocka 12/a. lapocka tövise 13. karcsont 13/a. deltadudor 14. orsócsont

15. singcsont vagy könyökcsont 15/a. könyökbúb 16. az elülső lábtő csontjai 17. elülső lábközép csontjai 18. ujjcsontok 19. medencecsont 20. külső csípőszöglet 21. ülőgumó 22. combcsont 23. térdkalács 24. sípcsont 25. szárkapocscsont 26. hátulsó lábtő csontjai 27. sarokgumó 28. hátulsó lábközép csontjai 29. ujjcsontok

A csontok összeköttetései.

A csontos váz csontjai (egy-két csont kivételével) valamennyien összefüggenek. Az összeköttetés lehet folytonos, azaz szakadatlan csontösszeköttetés, vagy megszakított csontösszeköttetés, mint pl. az izület.

A szakadatlan csontösszeköttetés kétféle lehet: mozdulatlan és mozgékony.

A mozdulatlan csontösszeköttetés változatai: a varrat (a koponya csontjai között), az állvarrat (az orrcsontok között), a beékelődés (ilyen a fogak illeszkedése a fogmederbe) és végül a csontos összeköttetés (pl. a medencét alkotó csontok összenövése).

A mozgékony csontösszeköttetés változatai pedig a szalagos, a porcos, és az izmos összeköttetés. Szalagos összeköttetés található, pl. az orsócsont és a könyökcsont, vagy a sípcsont és a szárkapocs között. Porcos összeköttetés van, pl. a bordacsont és a bordaporc között és izmos összeköttetés található az elülső végtag és a törzs csontos váza között.

A megszakított csontösszeköttetés magától értetődően egyben mozgékony is, ilyen összeköttetés az izület. Ez utóbbinak részei: az izületi porccal bevont csontvégek, az izületi porc, az izületi tok, az izületi üreg és a benne lévő izületi nedv; a csontvégeket szalagok fogják egybe.

Az izületek osztályozása.

Az egymással érintkező csontok száma szerint megkülönböztetünk egyszerű izületet, amelyben csupán két csont találkozik egymással és összetett izületet, amelyet kettőnél több csont alkot.

Az izületi végek alakja szerint ismerünk golyóizületet, dióizületet, bütyökizületet, csuklóizületet, nyeregizületet és csavarizületet.

A mozgási tengelyek száma szerint megkülönböztetünk egy-, két- és többtengelyű izületet. Az egytengelyű izületben csak hajlítás és nyújtás lehetséges. A kéttengelyű izületben már oldalmozgás is van, míg a többtengelyű izület minden irányú mozgást lehetővé tesz.

A kutya csontos vázának fontosabb izületei a következők: a vállizület, a könyökizület, az elülső lábtő izülete, az ujjpercek izületei, továbbá a csípőizület, a térdkalács és a térdhajlás izülete, a csánkizület. Említést érdemel még a nyakszirtcsont és az első nyakcsigolya közötti izület, az első és a második nyakcsigolya közötti izület, a bordák izületei és a csípő-keresztcsonti izület.

2. Az izomrendszer, ahová a mozgás aktív szervei, az izmok és segítő szerveik tartoznak. Az izmok összehúzódásuk révén a csontokat helyzetükből kitérítik, s ezzel létrehozzák a mozgást.

Az izmokra az összehúzódási képesség, a rugalmasság és az ingerlékenység a jellemző. A csontos váz egyes részeit kötik össze egymással, összehúzódva elmozdítják a csontokat, minek folytán létrejön egyes testrészek, vagy az egész test mozgása.

Az izmok izomsejtekből, nyalábokból, rostokból és kötőszövetből állnak. Harántcsíkos és sima izmokat különböztetünk meg, az előbbiekhez tartoznak az un. vázizmok, amelyek akaratlagosan működnek, gyors és nagy erőkifejtésre képesek. Az utóbbiakhoz a belső szervek falában lévő izmok tartoznak, amelyek az akarattól függetlenül húzódnak össze, lassú, de kitartó munkát tudnak végezni. Kivételes izomszövetből áll a szívizom, amely harántcsíkos izom ugyan, de az akarattól függetlenül működik.

Az izmok különböző alakúak lehetnek, így sokbahasadt (a gerincoszlop) lemezes vagy köpenyizmok (a háton és a váll tájékán), a gyűrű alakú izmok (a szájnyílás vagy a szemhéjak körizmai), kerekded vagy orsó alakú izmok (mindenütt a végtagokon). Az izmoknál eredési és tapadási véget és izom hasat különböztetünk meg. Sok izom, ínba folytatódva tapad meg.

Működésük szerint az izmok lehetnek: hajlítók, nyújtók, közelítők, távolítók, forgatók, stb. Az izmok segítőkészülékei: az inak, ínhüvelyek, pólyák és nyálkatüszők.

A kutya fontosabb izmai a következők: a deltaizom, a kar kétfejű izom, a háromfejű karizom, hajlítók és nyújtók sokasága az elülső végtagon; a hátulsó végtagon nevezetesebbek: a farizmok, a kétfejű combizom, a félig inas- és félig hártyás izom, a comb négyfejű izom, a comb közelítői és számos hajlító és nyújtó izom. A koponyán a nagytömegű rágóizmok érdemelnek említést, valamint a halántékizom, a külső rágóizom. A törzsön a széles hátizom, a hosszú gerincizom, a bordaközi izmok, az egyenes hasizom, a ferde hasizmok; végül a farok emelői és levonói, oldalt fordítói.

Az izom összehúzódása alkalmával rövidebb és vastagabb lesz, de térfogatát nem változtatja meg. Az összehúzódás ingerhatásra következik be. Az izom ereje a benne lévő izomrostok számától függ; ha ezek száma több, akkor erősebb az izom. Az izom működése közben vegyi- és hő változások lépnek fel. Az izomtápanyagait (szénhidrátok) a vérből kapja. Az izom csak korlátozott működésre képes, mert tejsav és foszforsav felhalmozódása közben: kifárad. Kifáradás után pihenés szükséges, aminek során az izomban felhalmozódott savi anyagok kiküszöbölődnek és új energiát adó anyagokra tesz szert az izom.

1. A felületes szegyizom kulcscsonti része 2. Az izom alkari része, a fejnyakizom két része: a 3 és a 4 5. A szegyfejizom és részei: 6 és 7 8. Csuklyásizom 9. Deltaizom 10. Görgeteg borintó izom 11. Orsói kéztőnyújtó izom 12. A hüvelyk hosszú távolítója 13. A külső rágóizom 14. A felső ajak és az orrszárny emelője

3. Az emésztőkészülék, a táplálék felvételére, feldolgozására, felszívódására és a felhasználhatatlan anyagok kiküszöbölésére szolgál.

Az emésztőkészülék az emésztőcsőből és különböző mirigyekből áll, amelyek az emésztéshez szükséges váladékot termelik.

Az emésztőcső a szájrésszel kezdődik, és a végbélnyílásánál végződik. Tehát a két végén nyitott cső, amelyen a felvett táplálék végighalad, miközben megemésztődik, a megemésztett tápanyagrészek felszívódnak, s a felesleges, sőt a szervezetre nézve káros bomlástermékek a bélsár formájában eltávoznak. Az emésztőcsövet az egyes szakaszoknak megfelelően külön-külön tárgyaljuk.

A szájüreg bejárata a szájrés, melyet az ajkak határolnak. A kutya ajkai viszonylag kevésbé mozgékonyak, így a táplálék felvételénél nem játszanak különösebb szerepet. A szájrész viszont rendkívül nagy, a kutya életmódjának megfelelő: az „áldozat” megragadására, a táplálék széttépésére szolgál. A szájtornác a fogsoron kívül, az ajkak és a pofák között helyeződik, rágás alkalmával ide is kerülnek táplálékrészek. A fogsoron belül van a tulajdonképpeni szájüreg, felső falát a kemény szájpadlás képezi, hátrafelé irányuló, egymás mögött sorakozó szájpadláslépcsőkkel. A szájüreg fontos szervei a fogak és a nyelv. A nyelv mozgékony izmos szerve az állatnak. A nyelv gyökere a nyelvcsonthoz rögzítődik. A nyelv hegye szabadon mozoghat, a nyelv testét alulról a szájfenékhez a nyelvfék kapcsolja. A nyelv hátának a „bársonyos” felszínét a nyelv szemölcsei adják. A szemölcsök közül egyesek különlegesen alakultak, s bennük az ízlelés szolgálatában álló ízlelőbimbókat láthatjuk.

A garatüreg a szájüreg mögött következik, attól a lágy szájpadlás választja el. A garatban találkoznak egymással a légutak és az emésztőcső, tehát mintegy közös előcsarnoka a nyelőcsőnek és a gégecsőnek. A garatból bejuthatunk: a szájüregbe, a hortyogókon keresztül az orrüregbe: a gégén keresztül a gégecsőbe: a nyelőcsőbe, továbbá két igen fontos nyíláson a fülkürtök nyílásán keresztül a dobüregbe. Ez utóbbi igen fontos berendezés, célja, hogy a dobhártyát kívülről és belülről egyforma légnyomás érje.

A táplálék a garaton át a nyelőcsőbe kerül, amely a nyakon és a mellkason át húzódik a hasüreg és a gyomor felé.

A nyelőcső, mint az emésztőcső többi része is (így a szájüreg és garatüreg is) nyálkahártyával bélelt, a falának legnagyobb részét izomréteg képezi. Ennek a féregszerű perisztaltikus mozgása továbbítja a táplálékot.

A gyomor az emésztőcsőnek kitágult zsákszerű szakasza. A hasüreg elülső részében, harántul helyeződik, közvetlenül a máj mögött. Itt a táplálék felhalmozódik, sőt a gyomornedvben lévő fermentumok hatására emésztődik is. A gyomor nyelőcsői nyílásánál a kutyában nincsen záró berendezés, ezért a kutya könnyen hány, a másik végén, ahol az epésbélbe folytatódik, viszont már záróizom található. A szájüreg, garatüreg, a nyelőcső és a gyomor együttesen az emésztőcsőnek „elő bél” néven ismert szakaszát alkotják.

A bélcsőbe kerül a gyomorból a táplálék. Ez az emésztőcső leghosszabb szakasza, kb. 5 méter. A bélcsövet felosztjuk középbélre, vagy vékonybélre (ennek részei az epésbél, az éhbél és a csípőbél) utóbélre, vagy vastagbélre (amelynek részei: a vakbél, a remesebél és a végbél). A bélcsövön végighaladó táplálék megemésztődik, itt történik a felszívódás is, majd pedig a bélsár kialakulása és a végbélben történő felhalmozódása után annak kiürítése is.

Amint említettük, az emésztőkészülékhez tartoznak még mirigyek is. Elsősorban a nyálmirigyeket említjük meg: a fültőmirigy, az áll alatti nyálmirigy és a nyelv alatti nyálmirigy tartozik ebbe a csoportba. A váladékuk a nyál, kivezető csöveken keresztül a szájüregbe ömlik. A hasüregben helyeződik el, közvetlenül a rekeszizom mögött a máj, amely az epét termeli, ez az epésbélbe jut. A májnak ezen kívül igen fontos szerepe van: a szervezetnek a méregtelenítő „vegyi laboratóriuma”. A máj közvetlenül a rekeszizom homorulatában fekszik; barnás-vörös színű törékeny, lebenyezett szerv. A hasüreg felé néző felületén, a májkapuban helyeződik a körte alakú epehólyag, amelyben az epe halmozódik fel. Az epe a zsír emésztéséhez nélkülözhetetlen váladéka a májnak.

A hasüregben található másik mirigy a hasnyálmirigy, ennek váladéka hasnyál, ugyancsak az epésbélbe kerül. A hasnyálmirigy szürkésrózsaszínű lebenyezett, a gyomor és az epésbél közelében található, patkó alakban meggörbült szerv.

A hasüreget a mellkas üregétől (mellüregtől) a rekeszizom választja el. A rekeszizom nemcsak válaszfal, hanem a lélegzésben is igen fontos szerepe van. A hasüreg falát alulról és két oldalról a hasfal izmai és természetesen a bőr alkotják. A hasüreget a hashártya béleli ki, amely redők, kettőzetek formájában a hasüregi zsigerekre is ráterjed, s azokat is befoglalja. A hashártya felülete a hasüregi savós folyadéktól nedves, csillogó, sima, ezáltal a zsigerek, belek mozgása megkönnyített. Hashártya kettőzet, pl. a bélfodor, amely a belekre tér, magában foglalja a belekhez, vagy azoktól kiinduló vérereket, nyirokereket, idegeket és bélfodri nyirokcsomókat. Mint fontos kettőzetet a csepleszt említjük meg. Ez a zsírral gazdagon átszőtt hártya kötényszerűen beborítja a beleket. (A zsír mint kitűnő hőszigetelő, jó szolgálatot tesz, védi a beleket a túlságos lehűléstől, pl. a kutya hideg talajon való fekvésekor.)

4. A légző készülék, a gázcsere szolgálatában áll, a felvett oxigént eljuttatja a vérbe, s a vérben lévő széndioxidot a szervezetből eltávolítja.

A légző készülék szintén két részből áll: a levegő vezetésére szolgáló, merev falu légutakból, és a gázcsere lebonyolítására alkalmas szervből, a tüdőből. A légutak rendszere az orrnyílásokkal kezdődik, ahonnan a levegő az orrüregbe jut. Az orrüreg, mint fejben lévő szerv, csontos fallal van körülvéve, az orrsövény (porcos) jobb és baloldali orrüregre osztja. Az oldalsó falról az orrüregbe emelkednek be a vékony csontlemezből álló orrkagylók, amelyek az orrüreget orrjáratokra tagolják. A felső orrjárat nyálkahártyájában lévő sejtek a szagingerek iránt érzékenyek. Az orrüregből a hortyogókon keresztül jut a levegő a garatüregbe, majd tovább a gége bejáratán keresztül a gégébe. A gége a gégecső elején lévő, porcos falu, doboz alakú szerv. Több feladata van: többek között pl. a gégefedő nyeléskor a gége bejáratát lezárja, nehogy táplálék, folyadék kerüljön a gégecsőbe, s innen a tüdőbe; másrészt a gégében láthatók a levegő útjába (vitorlaszerűen) beemelkedő hangredők, melyek az áramló levegő mennyiségét szabályozzák, sőt a hangadásban is szerepet játszanak. A levegőt a gégecső vagy légcső vezeti tovább, a nyakon át a mellkasba. A gégecső a két tüdőszárnynak megfelelően két főhörgőre oszlik fel. A tüdő a mellkasban helyeződő nagy szerv; feladata a gázcsere lebonyolítása. A tüdőszárnyak lebenykékre oszlanak (ilyenek a csúcslebeny, a szívlebeny és a rekeszi lebeny, továbbá a jobboldalon még a kis járulékos lebeny látható). A tüdő kapuján belépő főhörgők mind kisebb és kisebb ágakra osztódnak, végül az úgynevezett tüdőhólyagocskákban vakon végződnek. A tüdőhólyagocskák falában finom, sűrű vérér kapilláris (hajszálérhálózat) van, s ily módon a vérben lévő vörösvérsejtek a levegővel kapcsolatba kerülhetnek. A légutaknak a fala eltérően az emésztőcső falától merev, porcos, mert a levegő szabad áramlása csak így biztosítható.

5. A húgyszervek az anyagcsere során keletkező egyes bomlástermékeket, salakanyagokat, a felesleges vízmennyiséget és sókat távolítják el a szervezetből.

A húgyszervek szintén az anyagcserének a szervei. A hasüregben, a gerincoszlop két oldalánál helyeződő vesék választják ki a vérből a vizeletet. A vesék barna vörös színű, bab alakú szervek, körülöttük sok zsír található. A vesék által kiválasztott vizelet a vesékben helyeződő vesemedencébe kerül, majd innen tovább a húgyvezetőkön keresztül jut tároló helyére, a húgyhólyagba.

A húgyhólyag a medenceüreg elülső részében helyeződő, igen tágulékony falu, körte alakú szerv. Telt állapotában a hasüregbe is belóg. A vizelet „elcsorgását” záró berendezés gátolja, amely bizonyos mennyiségű vizelet összegyűlésekor reflexes úton, a vizelet ürítésekor nyílik csak meg. A vizelet a húgycsövön keresztül ürül ki. A húgycső a nőnemű állatokban a hüvelyelőcsarnokba, hímekben a hímvesszőben helyeződik, s annak csúcsánál nyílik.

6. A nemi szervek a faj fenntartására szolgálnak. A hím- és a női nemi szervek ivarsejteket termelnek, s elvezető szerveik végső szakasza közös a húgyszervekével. A hím ivarsejteket termelő herék a herezacskóban helyeződnek. A herezacskók a combok mögött lógó bőrzacskók, amelyeknek ürege a lágyékcsatornán keresztül a hasüreggel van összeköttetésben. (A herék tudniillik a hasüregben fejlődnek és csak bizonyos korban „ereszkednek” le a herezacskóba).

A herék tojásdad alakú szervek, a bennük termelődött ondósejtek a mellékherén keresztül az ondóvezetőkön át jutnak a húgycsőbe, illetőleg a hímvesszőbe. Az ondó nemcsak a hím ivarsejtekből, az ondósejtekből áll, hanem a nagyobb tömeget kiadó ondófolyadékból, amelyet a járulékos nemi mirigyek termelnek. Kutyában csak egy járulékos nemi mirigy fejlődött ki, a dülmirigy vagy prosztata, ez a viszonylag nagy (mogyorónyi), tömött tapintatú sárgás színű mirigy, a húgycső kezdeti részét teljesen körülfogja. A hímvessző, a hím állatok közösülő szerve. Az ülőcsont hátulsó széléhez van rögzítve a töve, a testének a végén a hosszú makk helyeződik. A kutyák makkja különlegesen alakult; hátulsó részén van a makk hagymája, s ettől pedig a fokozatosan elhegyesedő „hosszú” része nyúlik előre. A kutyák hímvesszőjében csont van. A merevedést okozza, hogy a hímvesszőben lévő ún. barlangos test üregei reflexes hatásra vérrel telődnek meg. A hímvessző nyugalmi állapotban, a tasakban foglal helyet.

A kutya húgy- és ivarszervei

kan	szuka

A női nemi szervek is két részből állnak: a belső nemi szervekből és a külső nemi szervekből. A női ivarsejtek a petesejtek, a petefészekben fejlődnek. Páros szerv, a hasüregben függesztő szalagon lógva, a vesék mögött, az ágyéki tájékon találhatók. Míg az ondósejtek a szervezet legkisebb sejtjei, s roppant nagy mennyiségben termelődnek, addig a petesejtek a szervezet legnagyobb sejtjei, s az élet folyamán csak kis számban érnek meg, az ivarzási ciklusnak megfelelően kb. 5-10, egy-egy alkalommal. A petefészek tüszőiben megérett petesejtek - a tüszőfolyadék segítségével - a petevezető tölcsérszerű tágulatába sodródnak. A petevezető kanyargós lefutású szűk cső, a petevezetőtől a méh szarváig tart. A petevezetőben történik az ondósejtek találkozása a petesejtekkel, vagyis itt zajlik le a megtermékenyítés. A kutya méhe „Y” alakú, áll a viszonylag rövid méhtestből és a méh szarvaiból. Széles szalag által van a hasüregben felfüggesztve. A méh testét a hüvelytől a méhnyak választja el, amelynek szűk nyakcsatornája zárt, csak ivarzáskor és elléskor nyílik meg. A hüvely a nőnemű állatok közösülő szerve, ennek alsó falán nyílik húgycső is. A külső nemi szerveket a péra képviseli, a két péraajak a pérarést zárja közre, amelynek alsó szögletében látható a kis, merevedésre képes csikló.

A megtermékenyített petesejtek a petevezetőből a méhbe kerülnek, a fellazult, vérbő nyálkahártyába beágyazódnak s a magzatok fejlődni kezdenek. A magzatok a két méhszarvban a méh testében fejlődnek. A magzatok „szabad mozgásának” biztosítására, s a külső behatások, hőmérsékletváltozások elleni védekezésre a magzatokat három magzatburok veszi körül. A legelső a magzating, üregében a valódi magzatvízzel; a középső egy folyamatosan táguló hólyag, a húgytömlő (húgyhártya), amelynek folyadéka az álmagzatvíz, tulajdonképpen a magzat vizelete; a legkülső az irhahártya, ennek bolyhai a méh nyálkahártyájának gödröcskéibe illeszkednek (mint az ujjak a kesztyűbe). A magzat köldökzsinórjában húzódó vérerek itt, az irhahártya bolyhaiban végződnek, s a fejlődéshez szükséges anyagok a méh nyálkahártyájának s a bolyhoknak a sejtjein keresztül áramlanak át. A magzatnak a vérkeringése és az anya vérkeringése tehát nem kapcsolódik egymáshoz.

A világra jött magzatok táplálására a tejmirigyek által termelt tej szolgál. A tejmirigyek a has alján, a középvonaltól két oldalt sorakoznak, számuk rendszerint 5 pár. A csecsbimbók hegyén 8-12 nyílás található.

7. Az érrendszer a vér- és a nyirokkeringés szerveit tárgyalja.

A vérérrendszer a vér továbbítására szolgál, mely a szervezet sejtjei számára a tápanyagokat odaszállítja, a képződött bomlástermékeket pedig a kiválasztó rendszerekhez viszi. A nyirokérrendszernek, a közbeiktatott nyirokcsomókkal együtt, a szervezet védekezéskészségének kialakításában jut elsőrendű szerep, s a feladat teljesítésében a vérképzőszervek is tevékenyen részt vesznek. A vérkeringés központi szerve a szív. A szív kúp alakú izmos szerv, a mellkas üregében, a szívburokban található. Négy ürege van: a felső vékony falú pitvarok, és az alsó vastag falú kamrák. A szervezetből az „elhasznált” széndioxid dús vért a vénák szállítják a szív jobb pitvarába. Innen kerül a kamra szívó hatására a jobb kamrába, majd a szív összehúzódásakor a tüdőartérián keresztül a tüdőbe. Itt a vér felfrissül (a széndioxidot leadja, oxigént vesz fel), majd a tüdővénákon keresztül a bal pitvarba áramlik. A vérnek ezt a körforgását: szívből - tüdőbe - szívbe: nevezzük kis vérkörnek. A felfrissült vér a bal kamrába, majd a főéren (aortán) keresztül, továbbá az artériák segítségével a szervezet minden részébe szétáramlik. Vissza a szívbe pedig a már említett vénák szállítják a vért. A vérnek utóbb leírt körforgását nagy vérkörnek nevezzük. A szív ritmikus működése következtében a vér folyamatosan áramlik az erekben.

A vér az erekben keringő folyadék. Két részből áll: a vérsavóból, amely szalmasárga színű folyadék, és ebben a folyadékban úszó vérsejtekből. A vér sejtjei a vörösvérsejtek, lapos, korong alakú sejtek, a bennük lévő hemoglobin adja a színüket és a vér színét. Továbbá különböző fehérvérsejtek, nyiroksejtek és a vér alvadásánál szerepet játszó vérlemezkék. Élő állatban normális körülmények között az áramló vér nem alszik meg a vérerekben. Ennek oka a sima vérérbélés, és a vérben lévő alvadást gátló anyagok. Halál után, vagy a levett vér megalvad.

Az anyagcsere folyamán az állati szövetekben keletkezett anyagokat nem csak a vérerek szállítják el, hanem a nyirokerek is. A nyirokerekben a nyiroknak az áramlása csak egy irányban a szív felé történik! Különbség a vérkeringés és a nyirokkeringés között: - a szervezetből összeszedődő nyirok tartalmazhat a szervezetre nézve káros anyagokat, sőt baktériumokat is, tehát mielőtt a vérkeringésbe jutna, meg kell tisztítani, szűrni. Ezt a feladatot látják el a nyirokcsomók, mint a nyirokkeringésbe közbe iktatott szűrőállomások. Fertőzés esetén elsősorban ezek a nyirokcsomók betegszenek meg. A nyirokcsomók nem csak az egyes testtájékokon találhatók meg (pl. hónalj, térdhajlat, stb.), hanem minden egyes zsiger kapujában is. A „tisztító” feladatot a nyirokcsomókban lévő nagymennyiségű fehérvérsejt, nyiroksejt végzi el; részben úgy, hogy a baktériumokat bekebelezik, vagy úgy, hogy olyan anyagokat termelnek (antitoxinok), amelyek csökkentik a baktériumok életképességét.

8. Az idegrendszer ingereket vesz fel, vezeti azokat és feldolgozza őket. Központi, környéki és autonóm idegrendszer képezik az egyes részeit.

Az állati szervezet sokféle szervének bonyolult, de harmonikus működését az idegrendszer szabályozza és irányítja.

A központi idegrendszer áll az agyvelőből és a gerincvelőből.

Az agyvelő a koponyacsontok által körülzárt üregben, a koponyaüregben foglal helyet. Mivel az agyvelő puha szerv, ezért annak a védelméről - a koponyacsontokon kívül - az agyburkok is gondoskodik. Három agyburok van. A legkülső, amely a csontokkal határos kemény agyvelőburok, a középső finom pókhálóburok. A kettő közötti hézagot folyadék tölti ki. Közvetlenül az agyvelőre fekszik, és annak mélyedéseibe is beterjed a lágy agyvelőburok. E két utóbbi közötti hézagot az agygerincvelői folyadék tölti ki. Az agyvelőt három részre szoktuk osztani: a nagyagyvelőre, a kisagyvelőre és a nyúltagyvelőre.

A nagyagyvelő igen terjedelmes, jobb és bal féltekére oszlik, továbbá az alul helyezkedő agytörzsre. Az ún. agyköpeny külső felületén barázdák, s közöttük az agytekervények láthatók. Ezek az agyköpeny felületét nagymértékben megnövelik. Az agyvelőben vannak az idegsejtek, ezek adják a különböző élettevékenységek központjait, s innen indulnak ki az idegsejtek nyúlványaiból álló idegek. Minden élettevékenységnek külön központja van (látás, hallás, ízlelés, mozgás, stb.), amelyek egymással bonyolult kapcsolatban állnak.

A kisagyvelő az előbbi agyvelőrész mögött helyeződik, gömbölyded alakú, felületén szintén barázdák és tekervények láthatók.

A nyúltagyvelő a kisagyvelő alatt és mögött helyeződik, hengeres alakú, nagyon fontos központok helyeződnek benne, közvetlenül a gerincvelőben folytatódik.

A gerincvelő a gerinccsatornában helyeződik. Szintén három burokkal van körülvéve. Míg az agyvelő szinte teljesen kitölti a koponyaüreget, addig a gerincvelő és a gerinccsatorna között, vagyis a kemény gerincvelőburok és a csatorna fala között zsírral kitöltött hézag van. Ennek igen fontos élettani jelentősége van, pl. ily módon a gerincvelő nincs kitéve az összenyomatásnak vagy egyéb behatásoknak.

Az idegek fehér, kötegszerű vezetékek, az egész szervezetet behálózzák. Az érzőidegek a külvilág ingereit szállítják a központokba, a mozgató idegek pedig a központ „utasításait” viszik a különböző szervekhez.

Az ismertetett, un. agy-gerincvelői idegrendszeren kívül, amely általában az akarat befolyása alatt áll, megkülönböztetjük az ún. vegetatív vagy autonóm idegrendszert. Ennek jellegzetessége, hogy nem áll az akarat befolyása alatt, s olyan szervek működését irányítja, mint pl. szív, vagy olyan életfolyamatok szabályozásában játszik fontos szerepet, mint bélműködés, nyálelválasztás, epeelválasztás, vérnyomás szabályozás, stb.

9. Az érzékszervek külső benyomásokat és belső ingereket vesznek fel. A kutyának is 5 érzékszerve van: a szaglás, a látás, a hallás és egyensúlyozás készüléke, az ízlelés, valamint a tapintás szerve.

Szaglás. A kutya számára a világ szagképek sokaságából áll.

Az embert a kutya már messziről felismeri a szagáról, számtalan illatozó anyag egyvelegéből, mely minket, kétlábú élőlényeket, mint egy felhő vesz körül.

Hatodik érzékével a kutya a múltba is bepillanthat, még annak az embernek a személyes nyomát is képes követni, aki, mondjuk egy nappal azelőtt járt az utcán, ahol persze mások is megfordultak közben. Emellett a nyomok korát és irányát is felismeri. Finom orrával „átlátja” a tárgyakat, melyek az emberi szem előtt rejtve maradnak, így pl. bepillanthat, a járókelők bevásárló kosarába, és pontosan megállapíthatja, mit rejt a szatyor mélye.

A só az ember számára szagtalan. A kutya viszont tíz liter vízben feloldott cseppnyi sót is érzékel. Kiderült az is, hogy a kutya megérzi az áramot. Erről úgy győződtek meg, hogy egy földbe fektetett és hosszú szakaszon lemez alá rejtett kábelen áramot bocsátottak át, s a kutya pontosan követte azt. Mihelyt azonban az áramot kikapcsolták, az állat képtelen volt a lemez alá rejtett szakaszon követni a kábelt.

A szinte fantasztikus szimatmunka annak a csodálatos „komputernek” köszönhető, amely a kutya agyának szaglórészében működik, s amely - ha szagokról van szó - milliószor jobban dolgozik és reagál, mint az emberé. Jól szemlélteti e különbséget a következő példa: egy német juhászkutya szaglómező mérete - amelyben szagélményeit rendszerezi és elraktározza - hozzávetőleg 1,5 x 1,5 méteres szőnyegnek felel meg. Az emberi szaglómező ezzel összehasonlítva kb. 5 x 5 cm.

Egyes magatartás-kutatók szerint a kutyák az orrukkal álmodnak. Az alvás alatt az orr és a fül minden eseményt továbbít az agyba, a „komputer” pedig regisztrálja a jelenségeket, és a tudatalatti feldolgozza. Ezért a kutya felébredéskor azonnal tudja, mi történt körülötte. A kutya csodálatos képességeit az ember sokoldalúan kamatoztatja - a nyomkövetéstől a kábítószer csempészek leleplezéséig, a gázszivárgások észlelésétől a vadak követéséig -, de rendkívüli szimatának egyértelmű világos oka, magyarázata a mai napig titok maradt.

A szaglással foglalkozó első tudományos munkákra csak a 19. század vége felé került sor, s ezek az eredmények meglehetősen töredékesek. Nem szabad azonban az első kutatókat elmarasztalnunk emiatt. Különösen nem, ha arra gondolunk, hogy - a korszerű technika nyújtotta szinte korlátlan lehetőségek ellenére - még napjainkban is csak a titkot fedő fátyol egyik sarkát sikerült fellebbenteni.

A tudományos dolgozatok kétségkívül megszaporodtak, de most is csupán egyes részletkérdésekkel foglalkoznak. Ez többek között annak tulajdonítható, hogy a hallási vagy látási ingerekkel ellentétben a szaginger sokkal kevésbé ellenőrizhető és szabályozható, következésképpen sem mennyiségileg, sem minőségileg nem definiálható pontosan. A szaglás tanulmányozásával együtt járó nehézségekhez ráadásul hozzájárul, hogy gyakorlatilag lehetetlen rendkívüli finomságának tökéletes felmérése. Egy neves kutató mondta: „úgy beszélünk a kutya szaglásáról, ahogyan a színvak beszél a színekről”.

Mit tudunk hát a szaglásról? A gáznemű anyagok hatását az orrüregben lévő szaglószerv veszi fel. Az orrjáratok nyálkahártyájában az orrüreg felső részében vannak, az ún. szaglósejtek, amelyekben a szaglóideg rostjai végződnek. A szaglás ingerei kizárólag a gáznemű anyagok. Amennyiben az orrba folyadék kerül, az nem kelt szaglóérzetet, még akkor sem, ha egyébként erős szaga van. A szaglás annyiban tér el a hallástól és a látástól, hogy bizonyos tevékenységhez kötött: azaz általában csak lélegzéskor érzünk szagot.

A szagérzékelést fokozott ütemű belélegzéssel a kutya fokozni is tudja (szimatolás). A szagérzékletet keltő gáznemű anyagok fajsúlya általában nagyobb, mint a levegőé, így a talaj felszínén gyűlnek össze és terjednek tovább. Az állatok általában a föld felé irányított orral követik a szagot, mivel ott koncentrálódnak a legjobban a szagingerek.

A szagok - ellentétben a színekkel és a hangokkal - még napjainkig sem sikerült megnyugtatóan rendszerezni. Ezért a különböző illatokat legtöbbször azok után a tárgyak és anyagok után nevezik el, amelyekhez a meghatározott szagok rendszerint tartoznak.

Igen sokan azt vallják, hogy a szagos anyagok molekulái az orrüregben lévő szaglóhám érzéksejtjein át szívódnak fel, és innen a szaglóidegen keresztül eljutnak az agyba. Mások azt feltételezik, hogy a szag, rezgés útján terjed. Így a különféle szag molekulái különböző rezgésszámmal rendelkeznek, s a kutya csak olyan rezgésszámú szagmolekulákat érez, amelyekre a szaglóhám felületén elhelyezkedő érzéksejtek rezonálni képesek. Az így felfogott rezgéseket a szaglóideg továbbítja az agyba. Ma persze túl korai lenne bármelyik elméletet is biztosra venni, hiszem a tudományos kutatás napról-napra újabb és újabb eredményekről ad számot. Tény az, hogy a kutyák szaglóérzéke rendkívül fejlett, és nehéz lenne előre megjósolni, hogy ezt a képességet az ember mennyire fejlesztheti, és meddig módosíthatja.

A kutya tehát a világot az orrán át látja! Sétáltatás közben úgyszólván újságot olvas, televíziót néz - vagyis megteremti sajátos világképét. S ez a világ annál izgatóbb számára, minél több, újabb és újabb szaggal találkozik.

Látás. Minden kutyatulajdonos tudja, hogy a városi lakásban élő kutya amint valamilyen riasztó zajt hall, az ablakhoz rohan, vagy más olyan helyre, ahonnan áttekintheti a helyzetet. Általában véve tehát a látás a kutyánál igen fontos szerepet játszik. A kutya látása éles, megfigyelőképessége jó. A gyakorlatban meglehetősen nehéz annak az elterjedt nézetnek a bizonyítása, hogy nem lát olyan jól, mint az ember. Bizonyos esetekben a kutya reagálásának elmaradása inkább gyengébb értelmi képességének tudható be, mint valamilyen elképzelhető optikai hibának. Az igaz, a kutya nem lát elég részletet ahhoz, hogy valamely érdekes tárgyat felismerjen, ha az tőle bizonyos távolságra váratlan helyen jelenik meg. A kutya a mozgó tárgyat szemével követi, és egészen jól becsüli fel a távolságokat is. Szemmel láthatóan nincsen magasságban szédülés-érzete, de ugyanakkor fél attól, hogy valahonnan leesik, vagy lelökik. A kutya szeméből hiányzik a fovea, ez egy kis betüremkedés a retinában, melyben a látósejtek és a fényérzékeny idegsejtek igen közel vannak egymáshoz. Ez a magyarázata annak, hogy nem képes megkülönböztetni annyi részletet, mint az ember. Ennek következtében a szemfenék részletei gyenge fénynél elég könnyen kivehetők. Amikor a kutya alszik, szeméből úgyszólván csak a fehérje látszik. Ha pedig felemeljük a felső szemháját, kiderül, hogy a harmadik szemhéj (a pislogó hártya) a szem elülső részének több mint a felét eltakarja. A kutya alvás-mélységében történő változások megmutatkoznak a pislogó-hártya mozgásában.

Sokáig úgy vélték, hogy a kutya színvak. A cocker spanielekkel végzett újabb, beható vizsgálatok azonban kimutatták: a kutyát kiképezhetik arra, hogy mindig egy bizonyos színű tálat válasszon ki a különböző színű etetőedények sorozatából. Természetesen ezek a kísérletek még nem bizonyítják egyértelműen, hogy mindenfajta kutya képes megkülönböztetni a színeket, de mindenesetre azt jelentik, hogy valószínűleg minden kutya képes színlátásra - még akkor is, ha általában nincsenek tisztában a színek jelentőségével. Ilyen alapon érthető, hogy nehéz a kutyákat színekre idomítani, hiszen a színek a kutya érzékelési világában jelentéktelen tényezők.

A látást tehát úgy minősíthetjük, mint a kutya három legfontosabb érzőszerve körül a legfejletlenebbet. Ez a tény azonban csak relatív igazságként állja meg a helyét. Azt semmiképpen sem lehet mondani, hogy a kutya látása gyönge, sőt: egy tekintetben mindenképpen felülmúlja az emberét, ez pedig a képessége, hogy a sötétben is lát. Megfigyelhetjük, milyen biztonsággal vadásznak a kutyák az erdőben, fák között, a legsötétebb éjszakában is anélkül, hogy megsértenék magukat, vagy akadályokba ütköznének.

Hallás. A szaglás után a hallás a kutya legfejlettebb érzékszerve. Magától értetődik, hogy annak a kutyának, amely legyezőformájú fülkagylóját minden irányban tudja mozgatni, sokkal élesebb a hallása, mint annak az állatnak, mely fülnyílását lecsüngő fülcimpák borítják.

A hallás - mint érzékszervekhez hasonlóan - különféle élességi fokban fejlődött ki a különböző állatoknál, továbbá gyengül az előrehaladó korral, éppen úgy, mint a látás. Sok kutya érzékeny, pl. a zenére, amit hangos üvöltéssel szokott kísérni. Ez a jelenség feltehetően nem annyira abból a kívánságából ered, hogy „bekapcsolódjon” a zenélésbe, hanem a valódi fájdalom kényszeríti erre az állatot, különösen, ha csikorgó harmóniák, vagy fúvós hangszerekből származó hangok ütik meg dobhártyáját.

A londoni állatkertben néhány évtizede kísérleteket végeztek, hogy megállapítsák a különböző farkasok reakcióit a hegedű-játékra. Amikor a ketrecek mögött játszottak - azaz a farkasok látóhatárán kívül voltak - az állatok nagy izgatottságról és idegességről tettek tanúságot. Mihelyt a játékos velük szemben helyezkedett el és látóhatárukon belül muzsikált, a farkasok dühösen vetették magukat a rácsokra. Meglehetősen egyértelmű, hogy a hegedű magas hangszínezetével, (rezgései miatt) különösen kínos lehetett mind a vad, mind pedig a házi kutyák túlságosan érzékeny füle számára. De hogy „modernebb” példát is említsünk: előfordul, hogy a hangos magnó, vagy televízió kifejezetten bántja a kutya fülét, s ilyenkor - ha csak teheti - átvonul egy másik helyiségbe. Normális körülmények között azonban nem igen akadnak olyan erősségű hangok, amelyek kényelmetlenséget okoznának a kutyának.

A kutya képes hallani minden olyan erősségű és frekvenciájú hangot, amelyet a normális emberi fül meghall, sőt még azokat is, amelyek az emberi fül hallási tartományán már kívül esnek. Az emberi fül frekvencia-megkülönböztető képességének felső határa általában másodpercenként 16.000 és 18.000 rezgés között van. A kutya könnyen meghall még 30.000-40.000, sőt egyes források szerint 70-000-100.000 rezgést másodpercenként. Ha ez némileg túlzásnak is tűnik, az kétségtelen, hogy a kutya olyan hangokat is meghall, amelyeket az emberi fül nem észlel. A kutyának az a képessége, hogy magas rezgésszámú hangokat észrevegyen, kimutatható, pl. az olyan kutyasípok (ultrahangsíp) használatával, amelyek hangfekvése magasabb, mint az emberi fül hallástartománya.

Fájdalom. A kutya a fájdalmakra - különösen, ha agresszív hangulatban van - meglehetősen érzéketlen. A verekedős kutyákat, pl. nem lehet ütésekkel szétválasztani, sőt majdnem mindig az ellenkező hatást váltja ki. Érdekes viszont, hogy ha a kutya nincs agresszív hangulatban, általában erőteljesebben reagál egészen jelentéktelenül fájdalmas eseményekre is. Minden kutyatartó megfigyelhette, hogyan vonyít a kutya, ha véletlenül egészen gyengén rálépnek a farkára vagy a mancsára. Az a fájdalom azonban, amelyet verekedés közben tapasztal, inkább növeli agresszivitását.

Általában a kutya erősebben reagál a büntetés tényére, mint a fenyítés által okozott fájdalomra. A helytelenül alkalmazott büntetés - verés -, a gazda és a kutya közötti viszony megromlására vezethet. Érdekes, hogy a kutyák egymás közötti ellentéteiket nem minden esetben intézik el éles harapásokkal, hanem olykor mindenféle „mutatványszerű” cselekménnyel. Ha két kutya komolyan verekszik, igen súlyos sérüléseket okozhatnak egymásnak.

Tapintás. Nagyon keveset, vagy hogy pontosabbak legyünk szinte semmit nem tudunk a kutya tapintóérzékéről. A szakáll, vagy „tapogatók”, amelyekkel az éjszaka lopakodó és settenkedő állatoknál találkozunk - és amelyeket azok arra használnak, hogy megtalálják az utat a legkisebb résen keresztül - csak nagyon gyengén fejlődtek ki a kutyában. Mindenesetre a kutya bajusza is érzékszerv, valamennyi kutyánál oly módon helyezkedik el, mint a farkasnál.

A kutya érzékeny a hőre. A legtöbb kutya szeret a napon sütkérezni, ha azonban bundája átmelegszik, árnyékba vonul. Amennyiben testhőmérséklete megnő - nedves, kilógó nyelvvel liheg. Hűtési funkciót ellátó mirigye (verejtékmirigy) azonban nincs. A lihegés egyébként az izgatottság, az idegesség jele is lehet, amelyet az anyagcsere növekedése követhet, az pedig fokozza a testhőmérsékletet.

A kutyák a hidegre is érzékenyek. Sok kutya határozottan „ellenzi”, ha nagyon hideg, vagy nedves időben akarják sétáltatni. Még lakásban tartott kutya is tudja - szaglása és egyéb érzékei közlik vele- ha rossz idő van odakint.

Ízlelés. A kutya ízlelő érzéke jól fejlett. Nehéz azonban eldönteni, hogy elsődlegesen íz- vagy szagérzetekre reagál, amelyek - pl. evésnél - egyidejűleg jelentkeznek. A kutya reakciója a különböző ételfajtákra és egyes orvosságokra, amelyeket az emberi ízlés erősnek tart, azt jelzi, hogy az ízekre nem mindig reagál úgy, mint az ember. (Elképzelhető persze, hogy olyan dolgok, amelyek az ember számára szagtalanok, elegendő szaggal rendelkeznek ahhoz, hogy a kutya reagáljon rájuk.) Az ízlelésről már csak azért is bizonytalanok az elképzeléseink, mert a kutya olyan ragadozó állatok leszármazottja, mely hozzászokott ahhoz, hogy gyomrát gyorsan töltse meg nagy ételdarabokkal. Amíg mi, hogy úgy mondjuk, a szemünkkel is eszünk, addig a kutyánál a szaglás ösztönzi az ízlést - amikor valamilyen, számára ízletes ételt szagol, szája nyálazni kezd. Általában mindenfajta étel - még a romlott is - a legnagyobb „gasztronómiai gyönyörűséget” jelenti számára.

Az érzékelési sorrend. Mint az eddigiekből kiderült, a kutya érzékeinek fontossági sorrendje: szaglás, hallás, látás. Ez a három érzékszerv természetesen segítik, kiegészítik egymást. A kutya, különösen ha figyel, igyekszik magát olyan helyzetbe hozni, amelyben mindhárom érzékét egyidejűleg a lehető legelőnyösebben használhatja.

A kutya elsődlegesen annak az érzékszervi tájékoztatásnak megfelelően cselekszik, ami a legerősebb hatást idézi elő - még akkor is, ha ez az információ tökéletlen.

Ha pl. ezt az információt sem a látás, sem a hallás nem adja meg, a kutya szaglószerve útján tájékozódik. Olyan környezetben viszont. Ahol orra nem adhat kielégítő felvilágosítást, a kutya az ismeretlen hangok hallatára úgy reagál, hogy megfigyelőpontot keres. Bérházban, pl. az ablakhoz ugrik és körülnéz. A szaglása nem tesz kísérletet, viszont figyelmesen hallgatózik.

10. A belső elválasztású mirigyek által termelt váladékok (hormonok), mivel itt kivezető csőrendszer nincs, közvetlenül a vér- és nyirokerekbe jutnak és a vérkeringés, ill. az idegrendszer révén általános hatást fejtenek ki, a szervrendszerek harmonikus együttműködését biztosítják.

A szervek harmonikus működését az idegrendszer „idegi” úton szabályozza, de igen fontos szerepet játszanak ebben a munkában az ún. belső elválasztású mirigyek is, az igen kevés, szinte nem is mérhető hormontartalmú vérbe juttatott váladékukkal. Ilyen hormonmirigyek többek között: az agyfüggelék, az agyvelő alsó részén található, az összes többi hormonmirigyeit is befolyásolja egyéb működése mellett. A tobozmirigy a két agyvelőfélteke között helyeződik. A pajzsmirigy a gége hátulsó végénél, a mellékpajzsmirigyek az előbbi közelében vannak. A magzatmirigy csak fiatal korban látható a nyak alsó részében és a mellkas bejáratában. A hasnyálmirigyben lévő kis hámszigetek által termelt inzulin a vércukor szint szabályozásában fontos tényező. De hormont termel, pl. a petefészek is, a tüsző folyadékában lévő hormon, vagy a sárgatest hormon. (A sárgatest a tüsző kifakadása után annak a helyén keletkezik.)

A szervezetben minden szerv meghatározott, állandó helyet foglal el és szoros anatómiai és élettani kapcsolatban áll a saját rendszerével, ill. más rendszerek szerveivel, pl. a gyomor megbetegedése nemcsak az emésztőszervekre van kihatással, hanem a vérkeringésre és az idegrendszerre is.

A MOZGÁSSZERVEK RENDSZERE

A mozgásszervek rendszerének működése abban áll, hogy megváltoztatja a testrészek helyzetét egymáshoz képest, vagy az egész szervezet helyzetét a térben. A mozgásszervek rendszerét az aktív és a passzív mozgató berendezések alkotják. Ez utóbbihoz tartoznak a csontok, a porcok és a szalagok, az előbbihez pedig az izomrendszer.

A test alapja a csontváz, amely különböző csontokból áll és ezeket porcos-kötőszövetes szegély vagy szalagok kötik össze. A kutya csontjainak a száma 228-232, azonban egyes fajtáknál a csontok száma eléri a 256-ot is. A csontváz úgy alakult, hogy az állat mozgását a könnyedség jellemezze és a szervezet rázkódása gyors futáskor, ugráskor a legcsekélyebb fokú legyen.

A csontváznak hármas feladata van:

1. szilárd vázat alkot, amely egyben a test és az egyes testrészek alakját, méreteit is meghatározza;

2. a test üregeiben foglalt szerveket védi a külső erőhatásokkal szemben;

3. izmok, inak tapadására szolgál, s mint ilyen, passzív mozgató szervként szerepel. A csontokban lévő csontvelő pedig vérképző szerv.

A csontok csontszövetekből állnak, amely tulajdonképpen kötőszövet és csontsejtekből, rostokból és alapanyagból áll. Az alapanyag egyharmadát szerves, enyvadó rugalmas anyag, az un. “csontporc” adja, kétharmada pedig szervetlen anyagokból “csontföld”-ből áll; a friss csont ezeken felül még jelentékeny mennyiségű vizet is tartalmaz.

A csont szilárdságát a mészsóknak köszönheti. Ha a csontot híg sósavba tesszük, akkor kivonhatjuk belőle az ásványi sókat. Ez az eljárás a decalcinatio; az ilyen csont az alakját megtartja, de megpuhul. Ha a csontot izzítjuk, a szerves anyag elég belőle, míg az ásványi sók megmaradnak (calcinatio), s az ilyen csont törékennyé válik, széthull. Az elföldelt csontban a szerves anyag elpusztul, a szervetlen rész azonban megmarad, sőt ásványi sók felvételével elkövesedik (petrificatio); ez jellemzi az ásatag csontokat.

A csont kívülről tömörnek látszik, ez a külső része a kéregállomány, amely azonban csatornákat (Havers, ill. Volkmann-féle csatornák) és lemezrendszereket foglal magába. Belül található a szivacsos-állomány és ebben található a vörös csontvelő. A nagyobb csontokban a szivacsos állomány helyett velőüreg található, benne sárga csontvelő; az ilyen csontokat csöves csontoknak nevezzük. E sajátságos felépítés által a csont könnyű és szilárd. Szilárdsága a sárgaréz vagy az öntöttvas erősségét közelíti meg, rugalmassága pedig a tölgyfáéhoz hasonló. A fiatal és az öreg szervezet csontjai között különbség található; az előbbinek csontjai rugalmasabbak, törések esetén gyorsabban gyógyulnak, - az idős szervezet csontjai rugalmasságukból sokat veszítenek, mészsók megszaporodása révén törékenyebbé válnak és sérülés, törés esetén gyógyulásukhoz hosszabb idő szükséges.

Alak szerint hosszú, lapos és rövid csontokat különböztetünk meg. A hosszú (csöves) csontokat az jellemzi, hogy a hosszúsági méretük a szélességi és a vadtagsági méretüket jóval túlhaladja. Az ilyen csontok nagyjából hengeresek, bennük velőüreg található. A lapos csontok, amint nevük is mutatják, síkban terjednek, azaz hosszúsági és szélességi méretük a vastagsági méretükkel szemben dominál; bennük velőüreg nincs. A rövid csontok szögletes vagy lekerekített, kis terjedelmű csontok, amelyeknek mindhárom átmérője nagyjából azonos. Az alak a működéssel kapcsolatos: a hosszú csöves csontok emelőkarok szerepét töltik be; a lapos csontoknak védőszerepük van, a rövid csontok pedig az izületeknél a rázkódtatást enyhítik.

A csontokon különböző kiemelkedések és mélyedések találhatók, s ezeknek más és más rendeltetésük van. Együttesen a csontok jellemző külső formáját, konfigurációját adják. A kiemelkedések és mélyedések alakja, nagysága, terjedelme, irányulása és feladata nagyon különböző, s mindezeket figyelembe véve más és másképpen nevezzük el azokat.

A csontok két végét porc borítja, amely különösen az izületeknél játszik fontos szerepet, míg a csont többi részét kívülről csonthártya vonja be, amely erekben és idegekben gazdag kötőszövetes-rostos hártya; a csonthártya nagy szerepet játszik a csont vastagsági növekedésében és a csontsérüléseknél hiányokat pótolni képes. Vérereket vezet és ezáltal a csont táplálásánál végez el fontos feladatot.

A csontos váz csontjait helyeződésük szerint felosztjuk, a fej, a törzs és a végtagok csontjaira. A könnyebb megértés végett először a törzs, majd a végtagok és végül a fej csontjai kerülnek tárgyalásra, annak megfelelően, hogy először az egyszerűbb, később a bonyolultabb felépítésű csontokkal ismerkedjünk meg.

A törzs csontjai. Ezek részben az idegi csövet foglalják be, ide tartoznak a gerincoszlopot alkotó csigolyák, részben pedig a zsigeri csövet veszik körül, s ezekhez soroljuk a mellkas csontjait, a bordákat és a szegycsontot.
A csigolyák páratlan, szelvényezetten egymás mögött helyeződő, hasonló típusú csontok; a fejtől a farok végéig helyeződnek el és a gerincvelőt foglalják magukba. A testtájaknak megfelelően nyak-, hát-, ágyék-, kereszt és farok csigolyákat különböztetünk meg. E csigolyák együttesen a gerincoszlopot alkotják, amelynek 3 görbülete van: a felfelé domborodó nyaki görbület , a lefelé domborodó háti görbület és az enyhén szintén felfelé hajló ágyéki görbület.

Minden csigolyának van teste, íve, és izületi, ill. izomi nyúlványai. Ezek a különböző részek az egyes testtájak csigolyáin másképpen alakultak.

A nyakcsigolyák száma a kutyán - mint az emlősállatokon általában - 7. Az első nyakcsigolya (atlas) és a második nyakcsigolya (epistropheus) a többi nyakcsigolyától lényegesen különbözik. A nyakcsigolyák teste hátrafelé fokozatosan rövidül, míg a tövisnyúlványok (izomi nyúlványok) magassága fokozatosan növekedik. A csigolyaívek szélesek, az oldalsó nyúlványok jól fejlettek.

A hátcsigolyák a bordákkal és a szegycsonttal együtt a mellkas csontos vázát adják. A hátcsigolyák száma állategyedenként is különbözhet, a kutyán többnyire 13 (de lehet 12 vagy 14 is). A hátcsigolyák teste rövid a rajtuk elől is és hátul is egy-egy bordai izületi árok mélyed be; két szomszédos csigolya egymás mellett fekvő árka a bordák fejecskéjét fogadja magába. A csigolyaív magas. A tövisnyúlvány a hátcsigolyákon a legfejlettebb, különösen magas az elülsőkön s ezek a nyúlványok adják a mar alapját. A 7-ik hátcsigolyától hátrafelé a tövisnyúlványok magassága csökken. A tövisnyúlványok a farok irányába dőltek, de az utolsóké merőlegesen áll. A hátcsigolyák harántnyúlványán a bordagumó felvételére izületi felület található.

Az ágyékcsigolyák száma a kutyán 7, ritkábban 6; a csigolyák teste valamivel hosszabb, mint a hátcsigolyáké. A csigolyaív lapos. A tövisnyúlvány az elülsőkön előrefelé, a hátulsókon felfelé irányul. Az oldalsó nyúlványok előre és lefelé irányulnak. Az ágyéki szakasz a kutyán aránylag hosszú, ezért nagyon mozgékony.

A kutya 3 keresztcsigolyája egymással összenőtt egységes keresztcsonttá, amely nagyjából négyszögletű csont. A keresztcsontnak teste és szárnyai vannak. A keresztcsonton alul is felül is egyenlő tágas lyukak vannak, amelyek gerincvelőidegek kilépésére szolgálnak. A tövisnyúlványok a keresztcsonton aránylag gyengén fejlettek.

A farok csigolyák képezik a gerincoszlop legmozgékonyabb szakaszát. Számuk fajták szerint változhat: 18-22 lehet. A farok csigolyákon a csigolyákat általában jellemző részek hátrafelé fokozatosan hanyatló átalakuláson mennek át, eltűnnek a különböző nyúlványok, s az utolsók már két végükön legömbölyödő csontocskák formájában találhatók meg.

A mellkas csontjai közé a bordák és a szegycsont tartoznak. A bordák ívben hajló, abroncsszerű, hengeres csontok. A kutyának 13 pár bordája van, ezek közül 9 közvetlen kapcsolódik a szegycsonthoz, ezeket valódi bordáknak nevezzük, 4 pedig a bordaív közvetítésével kapcsolódik a szegycsonthoz, - az utóbbiakat álbordáknak hívjuk. Maga a borda tulajdonképpen két részből, bordacsontból és bordaporcból áll. A bordacsontnak gerincoszlopi vége, teste és szegycsonti vége van, amelyhez a bordaporc csatlakozik. A gerincoszlopi végén található a bordacsont feje, nyaka és gumója. A mellkas mélysége a bordák hosszától függ, szélessége pedig azok íveltségétől. A mély és széles mellkasban nagy térfogatú tüdő számára van hely.

A szegycsont főleg szivacsos állományból álló lapos, hosszú csont, amelynek markolata és teste van, hátulsó végét lapátos-porcnak nevezik. A szegycsont egymás-után rendeződő szelvényekből áll, s ezek száma (összeolvadás miatt!) csupán 8, holott a valódi bordák száma, mint tudjuk: 9.

A végtagok csontjai. A végtagok a test alátámasztására és helyváltoztatására szolgálnak.

Megkülönböztetünk: Elülső vagy mellkasi, és hátulsó vagy medencei végtagpárokat. Felépítés szempontjából feloszthatók a törzshöz kapcsoló övre és szabad végtag részre. Az elülső végtag kapcsoló öve eredetileg 3 csontból, a lapockából, a kulcscsontból és a hollócsőr csontból áll, ezek együttes neve: vállöv, amely a szabad végtagot a törzshöz fűzi. A kutyán a kapcsoló öv nem teljes, mert a hollócsőr csont csupán a lapocka egy kis nyúlványa alakjában maradt meg, a kulcscsont pedig jelentéktelen apró kis csontocska. Egyedül a lapocka fejlődött ki teljesen. A kutya lapockája hosszú, lapos csont, erősen fejlett lefelé növekedő tövissel, amely előtt és mögött árok található. A tövis alul éles szögletben végződik, amelyen még egy horgas nyúlvány is található.

	Mellső végtag
1. lapocka 2. enyhén S alakú felkarcsont 3. a vállízület testfelszínén tapintható vállbúb 4. könyökízület 5. singcsont 6. orsócsont 7. ín csont 8. csukló 9. ötsugarú elülső lábközép 10. ujjak

Az elülső szabad végtag a karcsonttal kezdődik. Ez egy jól tagolt, erős csöves csont, amelyen felső és alsó végdarabot és testet lehet megkülönböztetni. Tagoltsága arra mutat, hogy rajta erős izmok erednek, ill. tapadnak. A karcsontnak fontos szerepe van mind a mozgásban, mind az állásban, ill. a testsúly viselésében. A kutya karcsontja fajtáktól függően különböző hosszú lehet és többé-kevésbé hajlott csont, amely a kistestű kutyafajtákon erősebben görbült.

Az alkar csontos vázát két csont, az orsócsont és a singcsont vagy másképpen könyökcsont adja. A kutyán e két csont hegyes szögben keresztezi egymást, s ily módon a könyökcsont felső végdarabja kissé befelé került, alsó végdarabja pedig oldalt helyeződik. A két csont nem egyformán fejlett, - az orsócsontnak az alsó végdarabja, a könyökcsontnak pedig a felső végdarabja a fejlettebb, mégis az orsócsont - ez a mérsékelten hajlott csont - az erősebb, a fejlettebb csont, s ez viseli a törzs súlyát elsősorban. A kutyánál egyébként ez a két csont, forgó izületet alkot.

Az elülső végtagnak az alkar alatt következő része az ember kezének felel meg, s ezt a részt “lábvég”-nek is nevezik. Ennek tulajdonképpen 3 része van: az elülső lábtő, az elülső lábközép, és az ujjak.

A kutya elülső lábtövét két sorban elhelyezkedő 7 csont alkotja. A felső sorban 3, az alsó sorban pedig 4 csont található. Ezek apró négyszögű vagy lekerekített “rövid” csontok. Nem számítjuk a csontos vázhoz azt a három egészen apró “íncsontocskát”, amely a két csontsor csontjai között található.

Az elülső lábközép csontjai öt sugarat alkotnak; ezek a csontok mindkét végükön kissé kiszélesedő, hengeres, elég hosszú csontok. Közülük az első lábközépcsont a legrövidebb és különvált a többitől; a második és az ötödik lábközépcsont inkább három élű.

A kutyán mind az öt ujj csontjai kifejlődtek. Minden ujjon 3 ujjperccsont van kivéve az első ujjat, amelyen csak kettő található, ugyanis a második ujjperccsont hiányzik. Az első és a második ujjperccsont rövid hengeres csont. A harmadik ujjperc csontja az oldalt lapított, kampószerűen görbült karomcsont, amelyen a karomlécet találjuk a karomárokkal.

A kutya első ujjperccsontjaival 9 egyenitőcsont is kapcsolatos és ezeken kívül még több, egészen apró íncsontocska is található.

A kutya elülső végtagján a kifejlődött 5 ujj közül a harmadik és negyedik ujj a leghosszabb. Legrövidebb és szinte függelékszerű az első ujj amely a talajjal nem is érintkezik.

A hátulsó végtag csontjai. A hátulsó végtagot a gerincoszloppal pontosabban a keresztc