„A kutya nemesebbé teszi a nemest, és aljasabbá az aljast”

Jack London

Kisgyerekkoromban mindent megadtam volna azért, hogy kutyám lehessen. Bármilyen. Legalább egy egészen kicsike. Városlakó gyerek voltam világéletemben, de az igazi betondzsungeltôl megkímélt a sors: volt a környékünkön elég zöldterület, ahol kutyát lehetett sétáltatni. Az alattunk lakó szomszédnak spánielje volt; a gardróbszekrény alsó rekeszében valóságos kutyaházat alakítottak ki a számára, és ezt én igen jó ötletnek tartottam. Szüleim azonban nem tudták elképzelni lakásban a kutyatartást: mindig azzal biztattak, hogy „majd ha kertes házba költözünk”…

A legtöbb gyerek vágyik arra, hogy saját kutyája lehessen, és ez nem is csoda, hiszen észrevétlenül, félig-meddig öntudatlanul, csecsemôkorától kezdve ezt sugallja neki az egész környezete. Se szeri, se száma a tündéri kiskutya-ábrázolásoknak a kisingeken, partedliken, már a rácsos ágyban elmaradhatatlan társ a játékkutya, és nem ritka az olyan gyerek, akinek rögtön a Mama és Papa után a következô értelmes szava a Vau-vau. Késôbb, az ifjúsági olvasmányok és filmélmények hatására egyre szilárdabbá válik a csemete abbéli meggyôzôdése, hogy a világon a legjobb dolog egy négylábú barát.

Virtuális és valóságos

A bökkenô csak az, hogy a felnôttek ezt sokszor egészen másképp látják. Az ô tudatukban különös módon függetlenné válik egymástól a matricákon, rajzfilmeken látott vagy regényben olvasott kutya a valódi, hús-vér négylábútól. Az egyik kedves, okos és szórakoztató, a másik piszkos, büdös és veszélyes. Amíg a kisbaba gügyögô hangon a kutyust utánozza, gyönyörûségüket lelik benne, késôbb büszkék rá, ha kívülrôl fújja a fajtaneveket (bár ez ma már nem jellemzô, mostanában a kis legények inkább az autómárkák közt szoktak jól eligazodni), de amikor arra kerül a sor, hogy „úgy szeretnék egy kiskutyát”, akkor megkeményednek az arcvonások, és felülkerekedik a szülôi szigor meg a „józan ész”: ebbe a lakásba kutya nem teheti be a lábát!

Hogy bölcsen döntenek-e azok a szülôk, akik nem engednek az unszolásnak, s jobbnak látják, ha szemük fényének az ebekkel való kapcsolata továbbra is csupán a képernyôre korlátozódik, nehéz megmondani. Kétségtelen, hogy több gyerek vágyódik kutya után, mint amennyi valóban alkalmas volna arra, hogy gondoskodjon róla, s az is igaz, hogy léteznek olyan körülmények, amelyek közé kutyát bekényszeríteni embertelenség volna (elég szomorú, hogy vannak gyerekek, akiknek ilyen körülmények között kell felnôniük, s ez manapság, úgy látszik, nem nyom oly sokat a latban, mint az állatkínzás). Ám az is biztos, hogy az a gyerek, akinek megadatik, hogy kutya mellett nôjön fel, olyan élményekhez és olyan lehetôségekhez jut, amelyek hatással – és majdnem bizonyos, hogy pozitív hatással – lehetnek az egész életére.

A család kutyája

Az, hogy a családba került kölyökkutya mennyire lesz valóban a gyerek kutyája, természetesen sok mindentôl függ, mindenekelôtt a gyerek korától. Az egészen kicsi emberke még nem alkalmas arra, hogy ellássa egy állat felügyeletét, hiszen még ô maga is felügyeletre szorul. Ettôl azonban ô még átéli azt az érzést, hogy saját kutyája van.

Még a kisiskolás sem képes teljesen önállóan ellátni a kutyát, nem baj viszont, ha elôzôleg van alkalma hozzászokni a rendszerességre egy kisebb, kevesebb bajjal járó állatka gondozása által. A felsô tagozatos tanuló már szinte teljesen egyedül viselheti gondját kedvencének, de elengedhetetlen, hogy a szülô is rajta tartsa a szemét.

A családba kerülô állat mindig egy kicsit családi ügy. A leglelkiismeretesebb gyerekkel is elôfordulhat, hogy olykor-olykor különféle okoknál fogva nem tud idôben hazaérni, hogy sétálni vigye a kutyáját, s az is rendszeresen megesik, hogy a nyári szünidôs programok miatt marad az állat egy-két hétre a többi családtagra.

Sok mindent kell tehát mérlegelni az elhatározás elôtt, ám az szinte bizonyos, hogy a kis álmodozó sokat fog nyerni azáltal, ha kedvenc négylábú mesehôse a regények lapjai közül belép az életébe.

Tanuld meg a hûséget!

A kutya mellett megváltozik a gyerek viszonya az élôvilághoz. Megtanulja értelmezni az állatok mozdulatait, megismerkedik olyan fogalmakkal, amelyek korábban nem léteztek a számára.

Eleven filmként pereg le elôtte egy élet: az elsô, csetlô-botló lépések, a tanulás, a felnôtté válás, az udvarlás, olykor akár a szülés és születés, végül az öregedés és a halál – a kutya sok mindenre segít felkészülni.

A kutya olyan barát, akinek mindent el lehet mondani. És az a legszebb benne, hogy mindig a gazdájának ad igazat, még ha ezt szavakkal nem is mondja ki. Jelenléte biztonságérzetet nyújt, mellette soha nem üres a lakás. Csodás élményekkel ajándékoz meg, ám ugyanakkor rákényszerít a lemondásra is: megesik, hogy még a legvonzóbb programnál is elôbbre kell helyezni a napi rendes sétát. Rendszeres testmozgásra, egészségesebb életmódra kényszerít, és megtanít a gondoskodásra, az önuralomra. Akinek kutyája van, az nem viselkedhet meggondolatlanul, hiszen felelôsséggel tartozik valakiért.

Ugyanakkor a kutyának olyasmit is megbocsát az ember, amit senki mástól nem viselne el. Észrevétlenül eltanulja tôle azt a képességet, amelynek fogalma elválaszthatatlan a kutyától, amióta csak világ a világ: a hûséget.

Mirtse Áron

Ösztönös félelem? Vannak emberek, akik azt állítják magukról, hogy gyerekkoruk óta ösztönösen félnek a kutyáktól. Az ebtartók ezért általában a szülôk negatív hozzáállását okolják, mondván, hogy az örökös féltéssel, fenyegetéssel („Vigyázz, megharap!”) öntudatlanul beleoltották gyermekükbe a félelmet. Azóta tudom, hogy nincs igazuk, amióta saját magam is szembekerültem ezzel a problémával. Öreg kutyám halála csaknem pontosan egybeesett nagyobbik lányom születésével, így a gyerek majdnem kétéves koráig kutya nélkül nôtt fel. Kutyás család lévén, soha nem sugalltunk neki elôítéleteket, a kislány másfél éves korára mégis szinte hisztérikusan félt minden állattól, a macskát kivéve. Amikor végül hazavittünk egy tízhetes boxerkölyköt, a gyerek csaknem két hétig alig mert lejönni a játékmackónyi csöppség láttán. Ezután azonban hihetetlen élmény volt látni, hogyan omlik le néhány nap alatt a fal a gyerek és a kiskutya között. Nem telt bele újabb két hét, s a lányom otthonosan mozgott bármilyen kutya közelében. Rövidesen az állatoktól való minden félelme szertefoszlott; még azon a nyáron átölelte egy póniló nyakát. Az állatoktól való veleszületett félelem tehát nem légbôl kapott mese, az viszont már a szülô hozzáállásának kérdése, hogy a pillanatnyilag kényelmesnek tûnô megoldást választva „búra alatt” tartja a gyerekét, vagy hosszú távon gondolkodva, okosan és óvatosan megpróbálja lebontani a korlátokat. Ebben a terápiában pedig – ehhez kétség sem fér – a legjobb segítôtárs egy nyugodt, megbízható, gyerekszeretô kutya.